Na de milyen hely is ez? Először is nagyon koszos és szegény. Rengeteg a kisgyerek, fiatal a nemzet. Igaz még nem voltam ott, de olyan „délamerikai” a hangulat. Talán a színek miatt gondolom. Az utcákat a taxisok uralják, egész jó kis autóik vannak, és megállás nélkül tülkölnek nekünk, gyere, elviszlek jó áron! A másik közlekedési eszköz a microlet, ami egy kisbusz és a helyiek fürtökben csüngnek róla, mint a gyümölcs. Minden microlet külön egyéniség, a tulaj szeme fénye. Szét vannak festve meg matricázva, még a szélvédő is, van, hogy a sofőr alig lát ki. Közlekedési morál nincs, az erősebb győz elvén törtetnek előre. Lámpákat elvétve találni.
Nagyon laza népek egyébként, elalszanak akármikor, akárhol, kocsi tetején, asztal alatt, utcán.
Az utcák tele vannak italárusokkal, a városból kifelé pedig csomó piac van. Vicces, hogy nem csak úgy halomba kiöntik a gyümölcsöt, hanem precízen elrendezgetik, kis kupacokat építenek belőlük. Első nap vettünk is egy kókuszdiót, kiszürcsöltük, aztán kikanalaztuk a belsejét. Ez nem ám olyan, mint otthon, hogy alig van leve, a húsa meg vastag és kemény, pont fordítva...hát elég jó!
akkkarhol
Első napunk egyébként azzal telt, hogy indonéz vízumot intéztünk, szállást kerestünk, találtunk is egy kedves backpackerst. Onnan kimentünk a várostól pár kilométerre lévő Jézus szoborhoz, ami egy hegy tetejéről köszönti az érkező hajókat. A felvezető lépcsőt persze elvétettük, ezért sziklamászva jutottunk fel, de így még jobb is volt. Megérte a mászás a kilátásért, nem semmi kis panoráma.
Jézustól lementünk a tengerhez, és végre fürödtünk egyet, meg kagylókat matattunk. Minden tele van korallal, de a tenger sajnos nem átlátszó. Ettünk délután egy nagyon jót, olcsón és később egy nagyon rosszat, drágáért. Estig még ismerkedtünk a várossal, a szagokkal, és próbáltunk „kezdő ázsiásként” minél kevesebb hibát véteni. Mert itt bizony más szabályok szerint mennek a dolgok, és most még nagyon oda kell figyelnünk, új ez az egész.
Erre példa a másnap. Amíg vártunk a vízumra (3 nap alatt állítják ki) lenéztünk kicsit vidékre is, busszal. Reggel elindultunk az állomásra, de túl messze volt, szóval fogtunk egy taxit. Már majdnem odaértünk, amikor azt vettük észre, hogy egyre többen csüngnek a kocsinkon, és próbálják kinyitni az ajtót, tépkedik a táskánkat. Alig bírtam kiszállni, mert kb. 3 felől húztak engem is meg a cuccomat is. Végül jött egy ember, és beterelt egy buszba. Azt se tudtam, hogy mi van, és hogy egyáltalán meg van-e mindenem. Na de mint később rájöttünk, ők így szerzik az utasokat. Nem kell megijedni, csak elsőre kissé furcsa. Nincs ám itt menetrend, akkor megy a busz, ha tele. Azt meg hogy tele, úgy értsd, hogy van, aki kapaszkodva jön végig, három órán keresztül. Kemények.
A táj kicsit kopár, csak a völgyekben, a faluknál van dzsungelfíling. A kis falukban áram nincs, viszont megtermelnek maguknak mindent. A házak vagy betonból és bádogtetőből vannak vagy hagyományos zsuppfedelesek. Árusok minden sarkon vannak. Víz és keksz minden mennyiségben.
Baucau volt a célállomás, pontosabban a tengerhez akartunk lejutni, de az sem ment elsőre. Kicsit odébb volt mint hittük. Végül két ausztrál csóka felvett a terepjárójába és lejutottunk. A parton aludtunk egy „fogadóban”, de nem a bungalowkban, hanem sátorban. Kaptunk vacsorát, reggelit, meg egy kis vézna kutyust házőrzőnek. Ennyire csont és bőr kutyákat én egyébként még nem láttam…és hogy tudnak nézni! Szívbemarkoló.
Este még fürödtünk egyet, mondjuk az túlzás, inkább bevizeztük magunkat, mert a krokodilos tábla kicsit aggasztott (nyugi, mondták, hogy nincs, de azért mégis csak van tábla…)
talalmanyok
Reggel a napfelkeltében nyújtóztunk egyet, aztán megreggeliztünk. Tartottam kicsit a kávétól, hogy pancs lesz, de végül nagyon jó volt. (A hegyekben vannak elég jó kis kávéültetvények, ez az egyik dolog, ami bevételt hozhat az országnak.)
lak
Visszaérve a városközpontba már meg se lepődtünk, amikor megint dulakodás tört ki körülöttünk, a tét, hogy melyik ki visz majd el. Dili felé vissza már igen otthonosan éreztük magunkat a buszon, tudtuk hol fogunk megállni egy pihenőre, tudtuk ha valaki vadul veri a busz falát, akkor le akar szállni, és már alig vártam, hogy bekapcsolják a zenét, ami egész úton bömböl.
Most itt vagyunk megint Diliben, már megvan a vízum, de még alszunk egyet a backpackersben, room 1 megint, természetesen.
Papito azt sugja, hogy ideje tovabballni Indoneziaba...
