2010. július 14., szerda

East Timor

East Timor…áhhaa, jaja, hogy ez egy ország, hmm, és merre is van pontosan?..


Bevallom őszintén, úgy fél éve még én sem tudtam a választ, most meg itt ülünk a fővárosban, Diliben. Ez az első állomásunk. Nagyon fiatal az ország, 1999-ben vált függetlenné Indonéziától, nem kevés áldozattal. Portugál a hivatalos nyelv (és a Tetun), mivel portugál gyarmat volt egészen a második világháborúig. Ez megmagyarázza a Christiano Ronaldokat a falakon és autókon… Nagyon büszkék egyébként a függetlenségükre, minden felé zászlók, a házakon peace jelek meg cheguevarak lépten nyomon.









Na de milyen hely is ez? Először is nagyon koszos és szegény. Rengeteg a kisgyerek, fiatal a nemzet. Igaz még nem voltam ott, de olyan „délamerikai” a hangulat. Talán a színek miatt gondolom. Az utcákat a taxisok uralják, egész jó kis autóik vannak, és megállás nélkül tülkölnek nekünk, gyere, elviszlek jó áron! A másik közlekedési eszköz a microlet, ami egy kisbusz és a helyiek fürtökben csüngnek róla, mint a gyümölcs. Minden microlet külön egyéniség, a tulaj szeme fénye. Szét vannak festve meg matricázva, még a szélvédő is, van, hogy a sofőr alig lát ki. Közlekedési morál nincs, az erősebb győz elvén törtetnek előre. Lámpákat elvétve találni.

nagyon funkyk.. 

 Utcakep taxikkal

Microlet-es arc

 
gyakori a kakasviadal

malac a fulenel fogva, tyuk a labanal fogva van tartva




Nagyon laza népek egyébként, elalszanak akármikor, akárhol, kocsi tetején, asztal alatt, utcán.
Az utcák tele vannak italárusokkal, a városból kifelé pedig csomó piac van. Vicces, hogy nem csak úgy halomba kiöntik a gyümölcsöt, hanem precízen elrendezgetik, kis kupacokat építenek belőlük. Első nap vettünk is egy kókuszdiót, kiszürcsöltük, aztán kikanalaztuk a belsejét. Ez nem ám olyan, mint otthon, hogy alig van leve, a húsa meg vastag és kemény, pont fordítva...hát elég jó!

akkkarhol







Első napunk egyébként azzal telt, hogy indonéz vízumot intéztünk, szállást kerestünk, találtunk is egy kedves backpackerst. Onnan kimentünk a várostól pár kilométerre lévő Jézus szoborhoz, ami egy hegy tetejéről köszönti az érkező hajókat. A felvezető lépcsőt persze elvétettük, ezért sziklamászva jutottunk fel, de így még jobb is volt. Megérte a mászás a kilátásért, nem semmi kis panoráma.




Jézustól lementünk a tengerhez, és végre fürödtünk egyet, meg kagylókat matattunk. Minden tele van korallal, de a tenger sajnos nem átlátszó. Ettünk délután egy nagyon jót, olcsón és később egy nagyon rosszat, drágáért. Estig még ismerkedtünk a várossal, a szagokkal, és próbáltunk „kezdő ázsiásként” minél kevesebb hibát véteni. Mert itt bizony más szabályok szerint mennek a dolgok, és most még nagyon oda kell figyelnünk, új ez az egész. 



Erre példa a másnap. Amíg vártunk a vízumra (3 nap alatt állítják ki) lenéztünk kicsit vidékre is, busszal. Reggel elindultunk az állomásra, de túl messze volt, szóval fogtunk egy taxit. Már majdnem odaértünk, amikor azt vettük észre, hogy egyre többen csüngnek a kocsinkon, és próbálják kinyitni az ajtót, tépkedik a táskánkat. Alig bírtam kiszállni, mert kb. 3 felől húztak engem is meg a cuccomat is. Végül jött egy ember, és beterelt egy buszba. Azt se tudtam, hogy mi van, és hogy egyáltalán meg van-e mindenem. Na de mint később rájöttünk, ők így szerzik az utasokat. Nem kell megijedni, csak elsőre kissé furcsa. Nincs ám itt menetrend, akkor megy a busz, ha tele. Azt meg hogy tele, úgy értsd, hogy van, aki kapaszkodva jön végig, három órán keresztül. Kemények.

A táj kicsit kopár, csak a völgyekben, a faluknál van dzsungelfíling. A kis falukban áram nincs, viszont megtermelnek maguknak mindent. A házak vagy betonból és bádogtetőből vannak vagy hagyományos zsuppfedelesek. Árusok minden sarkon vannak. Víz és keksz minden mennyiségben.

Baucau volt a célállomás, pontosabban a tengerhez akartunk lejutni, de az sem ment elsőre. Kicsit odébb volt mint hittük. Végül két ausztrál csóka felvett a terepjárójába és lejutottunk. A parton aludtunk egy „fogadóban”, de nem a bungalowkban, hanem sátorban. Kaptunk vacsorát, reggelit, meg egy kis vézna kutyust házőrzőnek. Ennyire csont és bőr kutyákat én egyébként még nem láttam…és hogy tudnak nézni! Szívbemarkoló.
Este még fürödtünk egyet, mondjuk az túlzás, inkább bevizeztük magunkat, mert a krokodilos tábla kicsit aggasztott (nyugi, mondták, hogy nincs, de azért mégis csak van tábla…)





talalmanyok

Reggel a napfelkeltében nyújtóztunk egyet, aztán megreggeliztünk. Tartottam kicsit a kávétól, hogy pancs lesz, de végül nagyon jó volt. (A hegyekben vannak elég jó kis kávéültetvények, ez az egyik dolog, ami bevételt hozhat az országnak.)

 lak









Visszaérve a városközpontba már meg se lepődtünk, amikor megint dulakodás tört ki körülöttünk, a tét, hogy melyik ki visz majd el.  Dili felé vissza már igen otthonosan éreztük magunkat a buszon, tudtuk hol fogunk megállni egy pihenőre, tudtuk ha valaki vadul veri a busz falát, akkor le akar szállni, és már alig vártam, hogy bekapcsolják a zenét, ami egész úton bömböl.

Most itt vagyunk megint Diliben, már megvan a vízum, de még alszunk egyet a backpackersben, room 1 megint, természetesen.


 Papito azt sugja, hogy ideje tovabballni Indoneziaba...

2010. július 10., szombat

utolsó munkanap

Pár perc és indulok az utolsó munkanapomra....Amint hazaérek jönnek a bringámért és elviszik. Holnap este pedig már el is repülünk ebből a meseszép városból. El se hiszem, hogy így pörög az idő....


.....viszont hétfőn már benne leszünk a nyár kellős közepében!!!!!

2010. július 9., péntek

két nap és megyünk...

...felmásztam hát a topra búcsút inteni.

 „Lenézett a városra. Az első pillanatban fájó búbánat szorította össze szívét, de ezt csakhamar bizsergető izgalom váltotta fel, cigányos vadászösztön pezsdítő öröme.”
(Bulgakov: A Mester és Margarita)



2010. július 7., szerda

Palm beach

Utolsó szabadnap. Szívbemarkoló. Menni kellett valamerre, valami új helyre. Nem volt nehéz, Sydney óriási és kifogyhatatlan...
Palm Beach-et szemeltük ki, ami fent van északon, a belvárostól olyan 40 (több?) km-re. Ziziékkel mentünk oda kocsival, Manciék az ikrekkel már vártak. Előtte benéztünk még egyszer Ziziékhez is csodás keretes szerkezetet alkotva ezzel, ugyanis úgy fél éve, hozzájuk érkeztünk meg a reptérről egyenesen. Hmm...

 Fél éve itt kezdtünk...

 Már vártak a lurkók

Az idő sajnos nem volt valami fényes, mondhatni borús, és minél közelebb értünk a célhoz, annál jobban esett. Zizi egész úton hajtogatta, hogy semmi más nem bosszantja jobban, mint az eső. Ezt tényleg rengetegszer elmondta. Azért szerencsére nem volt olyan bosszús. A "minket egy kis eső nem riaszt el" felkiáltással szépen csaptuk egy bbq-t a zuhéban, ami szerencsére szép lassan feladta.

 A kis lóri papi is menedékből figyeli csak a bárbekjúzó magyarokat


 Hmm, itt már kész

Mire kész lett az ebéd az eső elállt, és nem is kezdte újra, úgyhogy sötétedés előtt még felmásztunk a félsziget végében lévő világítótoronyhoz. Csodás volt a látvány, az ég hasonló színben pompázott, mint az óceán...már csak egy bálna kellett volna a képbe (ugyanis már bálnaszezon van, ha nem tudnátok).

 peak

 indulunk fel


Csúcsfotó

 Hazafelé még benéztünk Manciékhoz, aztán onnan buszra pattantunk. Ilyen is rég volt, de pont ezért jó volt!

2010. július 6., kedd

longboard in bondi

Ímhol látható, amint Bálint Simi boardjával tekereg erre arra amarra, szerte Bondi-on.
Szabadnapjaink egyik gyümölcse, tessék, szakítsd:

Longboard in Bondi from secsnik on Vimeo.

2010. június 29., kedd

garage sale

 Jó kis móka egy garage sale. Kiülsz a házad elé, kipakolod a megunt holmit és vársz. Emberek jönnek-mennek, bele-beletúrnak, némelyik vesz is valamit. Te meg elégedetten hunyorogsz a napsütésben a kis foteledből. Elégedett a vásárló is, mert elég jó dolgokat lehet halászni ilyenkor potom összegekért.

Most, hogy megyünk, volt mit kiraknunk nekünk is… A hónapok során baromi sok kacatot összehordtunk a mi kis lakunkba. Nem volt nehéz, itt Bondin szinte mindenki csak átutazik, hónapokat, pár évet marad, és amikor lelép, kidob mindent, ami fölös súly lehet. Elég jó dolgokat hajigálnak ki méghozzá. Tiszta őrület…

Ruha-fa

Szóval kipakoltuk amink van, és vártunk. Pár nappal előtte kiplakátoltuk a környéket a neves eseményről. Sajnos nem túl jó napra időzítettünk (nem volt más választás), kedden tartottuk, mivel hétvégén mindig dolgozunk. Volt pár alkalom, amikor szabadok voltunk, de akkor meg persze esett… Szóval keddhez mérten egy ember per órával repesztettünk, és minden elhaladó elég közömbösnek nyilvánult. Pedig olyan szépen teleaggattam a fákat ruhával, hogy az csuda. Páran kívántak azért sok szerencsét (deédesek). Ja és mindehhez hozzá kell tenni, hogy elég csendes utcában lakunk, nem az a pörgös túrista-lakta rész.

 
Tessék, mi kéne?


Van itt kalap dögivel!


Nade aztán délután felé kicsit felpezsdült a környék (2ember/óra) és megjelent az első vásárlónk, egy cseppet kettyós nőci. Rácuppant a (roppant ronda) ékszerekre. Végig próbálgatta mindet, aztán vett egy marékkal belőlük. Közben pedig azt ismételgette, hogy jaj hát neki de husosak az ujjai, nade nolám ezek a gyűrűk mégis rájukmennek, nohát vesz pár nyakláncot a kisunokáinak is, szeretik ők az ilyesmi nájszos dolgokat, ugye milyen csodálatos ötlet ez? Ezt a gondolatsort úgy háromszor levezette próbálgatás közben, aztán távozott a zsákmánnyal. Következő vevő egy kismama volt bébivel, vett pár ruhát a férjének (2dolcsi per darab, tessék csak tessék!), ő is boldogan távozott. Végezetül pedig eladtunk még egy ruhát egy kis fura pánklánynak.

Mindeközben találkoztunk az új szomszédainkkal, végignéztük, ahogy a szomszéd szomszédja is épp költözik be, és a kanapécipelés kicsit balul sül el (zuhant egy emeletnyit lefele a lépcsőn). Na de azért mind egyben maradtak, és a kanapé is megúszta némi zúzódással. Jaa és amikor benéztünk az új szomszédsághoz, megtaláltuk Spanglit, az elveszett kőkutyát, akit (mint kiderült) az előző szomszédok (írek, ehhh) raboltak el. Arcátlanság. Az új lakók kicsit kezelésbe vették a kutyust. Spangli azóta fekete és piros a szeme. Tollakat is növesztett. De ne ijedjetek meg, ez azt jelenti, hogy szebb mint újkorában! (és még nincs is kész)

 Spangli egy kis arcfelvarráson esett át

Na lényeg a lényeg, hogy nem zártunk zéróval és szép napos időnk volt. Este pedig, mintha csak az égből pottyant volna, megjelent José, Maja munkatársa, nagyon tündér egy emberke. Összeraktuk a megmaradt tonnányi holmit, bezsákoltuk, bedobtuk José kocsijába és elvittünk a legközelebbi templomhoz. Vannak kitéve sokfelé adománygyűjtő ládák, itt is van egy, szépen feltöltöttük. Már ezért megérte...

 Ugye milyen jófejek vagyunk?

Hiányozni fogsz 65!